Mostanában valahogy szembe-szembejönnek a korábbi – és a kevésbé régi – döntések következményei. Sugárutak, amikből zsákutcát csináltam, hidak, amik összedőltek, gyalogösvény, amit erőnek erejével addig tapostam, amíg – ha autópályának nem is – de egy római útnak például elmenne...

Vajon hogyan lehet észrevenni, amikor széllel szembe hugyozunk? 

Mások észreveszik? Ti észreveszitek? 

És mi a teendő, ha az ember rájön rájön, hogy ez a helyzet? Ilyenkor jön az önismeret meg az önfegyelem? 

Az emberek nálam idővel bekerülnek a számukra legmegfelelőbb dobozba: a gyerekkori barátnő, akivel azóta eltávolodtunk egymástól, az érdektelen idegen, a bolond, a jó, de buta pasi, a hála Istennek végre ex lett, az életem szerelme, a férj, a jófej volt munkatárs, a krónikussá vált kapcsolat, és az a bizonyos "mégsem lett belőle semmi" doboz... amibe joggal vagy nagy tévedések miatt kerülnek bele a delikvensek. Lehet, nem szép dolog ilyen dobozokat csinálni...
De én bizony, amikor belefáradok az elkeseredett tépelődésbe, akkor szépen előveszem a címkekészítő készletemet, és könyörtelenül ráragasztom a dobozra a cédulát. Onnantól fogva, ha előkerül, csak elolvasom a feliratot, és ügy lezárva. Nincs több agyalás. Nincs több nem alvás-nem evés. Quadratisch, praktisch, gut. 

És akkor jönnek az alattomos gondolatok, hogy mi lett volna, ha mégsem úgy alakul? Mi lett volna ha előbb találkozunk? Ha kicsit kevésbé lettem volna gyáva? Ha jobban kiállok akkor magamért, magunkért és becsapom az ajtót? Ha mégsem abba dobozba raktam volna?

Mindegy, hogy hol tart az ember az életben: van akinek van párja, van, akinek nincs, van akinek van családja, van akinek nincs. Mindenkinek hiányzik valami, vagy valaki. 
Talán érdemes lenne egy gondolatkísérlet erejéig megfordítani a kérdést: miért nézegetünk mindig arra, ami hiányzik? Miért nem fordulunk vissza, és örülünk annak, ami már a miénk: kapcsolat, képzettség, család, biztonság? 

Miért vagyunk elégedetlenségre kárhoztatva?