"Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni."

 Assisi Szent Ferenc imádságát egy Dürrenmatt regényben olvastam és ahogy mondani szokás, egy aha-élménnyel ért fel. Vicces amúgy az élet, ahogy minden kanyarban oszt egy mikulás-csomagot (nálam minden hónapban, haha) előbb-utóbb rájön az ember, hogy minden egyes - látszólag - különböző csapás után ugyanazt ismételgeti az ember.

Miért pont én? Miért pont velem történik mindez? Mit nem csinálok jól? Mi a baj velem?

Miért hiszünk ennyire az elme hatalmában? Hogy bármit is befolyásolhatunk? Valójában minimális ráhatásunk van bármire is, de olyan primitív lények vagyunk, hogy a sikereket és sajnos a kudarcokat is magunknak tulajdonítjuk. És a magunk alatt az akaratunkat értjük, ami meg alapból egy vicc. Ki az, akinek egyáltalán van szabad akarata és nem a belénk vésődött automatizmusok játékszere?

De mire erre rájön az ember - ha egyáltalán rájön - addigra évtizedek óta futó programokat kellene felülírnia. Úgyhogy kikerülni a mátrixból, a saját robotizált belső világunkból kurva nehéz. Pedig milyen jó lenne csak elfogadni, hogy mint mindenkinek, az én életem része is a betegség, az öregedés és végül a halál. Milyen egyszerű lenne nem küzdeni az ellen, ami elkerülhetetlen - hogy veszteségek fognak érni.

Ehelyett a mátrixban élek és magamat hibáztatom, ha valami nem úgy sikerül, ahogy a nagy könyvben meg van írva. És ezen nem segít a plasztik világ, amelyben élünk, ahol már attól az öngyilkossági gondolat kerülget, ha idegen emberek képeit pörgetve azzal szembesülök, hogy rajtam kívül kábé mindenki valami kibaszott egzotikus helyen pihen, kurva jó teste van vagy ellágyultan a terhespocakját simogatja, időnként mindezt így egyben. Tényleg????

Közben meg a valódi kapcsolatainkba bekúsznak a titkok, mert nem tudunk megfelelni ennek a tökéletességről szőtt illúziónak és nem tudjuk elfogadni, nemhogy felvállalni még a hozzánk legközelebb állók felé sem, ha mégsem minden rózsaszín. (Kedves Olvasó, nem rád gondolok! Vannak az életben krízisek, amelyek feldolgozásához idő kell és először önmagunkhoz kapcsolódni, szóval ne vedd magadra!)

Hogy kicsit konkrétabb legyek, borzasztó nehéz elfogadnom, hogy bármennyire akarom és minden tőlem telhetőt megteszek, mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném. Főleg, ha a mostani közvélekedés szerint mindent lehet, csak akarni kell. Tehát akkor biztos "nem akarom eléggé" vagy "nem is akarom igazán". Annyira magamévá tettem ezt a felfogást az elmúlt évtizedekben, hogy hiába nyújtana gyógyírt sebzett lelkemre, ha egyszerűen elfogadnám, hogy nincs befolyásom erre, a berögződés nem engedi. Kell a kontroll érzése, mégha ez azt is jelenti, hogy folyamatosan azt érzem, én tehetek róla. És ezzel kézenfogva jön a szégyen is, hisz ha én vagyok a hibás, akkor már nem vagyok tökéletes. Csak ki ne derüljön!

A fenti egyenlet levezetésével láthatjuk, hogy igazuk van végülis, akik az "engedd-el-ne-görcsölj-rá" mantrát nyomják. Kár, hogy nem tűnnek hitelesnek. Mert ez is egy akaratlagos tevékenységet feltételez - akard, hogy ne akard. Mivan???

Nekem meg, ahogy szerintem a legtöbb embernek, nem megy olyan egyszerűen az (ön)elfogadás. Úgyhogy amíg nem lehet receptre felírni a Leszarom© tablettát, addig a fenti imát ragasztom ki a hűtőszekrényre.