"Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni."

 Assisi Szent Ferenc imádságát egy Dürrenmatt regényben olvastam és ahogy mondani szokás, egy aha-élménnyel ért fel. Vicces amúgy az élet, ahogy minden kanyarban oszt egy mikulás-csomagot (nálam minden hónapban, haha) előbb-utóbb rájön az ember, hogy minden egyes - látszólag - különböző csapás után ugyanazt ismételgeti az ember.

Miért pont én? Miért pont velem történik mindez? Mit nem csinálok jól? Mi a baj velem?

Miért hiszünk ennyire az elme hatalmában? Hogy bármit is befolyásolhatunk? Valójában minimális ráhatásunk van bármire is, de olyan primitív lények vagyunk, hogy a sikereket és sajnos a kudarcokat is magunknak tulajdonítjuk. És a magunk alatt az akaratunkat értjük, ami meg alapból egy vicc. Ki az, akinek egyáltalán van szabad akarata és nem a belénk vésődött automatizmusok játékszere?

De mire erre rájön az ember - ha egyáltalán rájön - addigra évtizedek óta futó programokat kellene felülírnia. Úgyhogy kikerülni a mátrixból, a saját robotizált belső világunkból kurva nehéz. Pedig milyen jó lenne csak elfogadni, hogy mint mindenkinek, az én életem része is a betegség, az öregedés és végül a halál. Milyen egyszerű lenne nem küzdeni az ellen, ami elkerülhetetlen - hogy veszteségek fognak érni.

Ehelyett a mátrixban élek és magamat hibáztatom, ha valami nem úgy sikerül, ahogy a nagy könyvben meg van írva. És ezen nem segít a plasztik világ, amelyben élünk, ahol már attól az öngyilkossági gondolat kerülget, ha idegen emberek képeit pörgetve azzal szembesülök, hogy rajtam kívül kábé mindenki valami kibaszott egzotikus helyen pihen, kurva jó teste van vagy ellágyultan a terhespocakját simogatja, időnként mindezt így egyben. Tényleg????

Közben meg a valódi kapcsolatainkba bekúsznak a titkok, mert nem tudunk megfelelni ennek a tökéletességről szőtt illúziónak és nem tudjuk elfogadni, nemhogy felvállalni még a hozzánk legközelebb állók felé sem, ha mégsem minden rózsaszín. (Kedves Olvasó, nem rád gondolok! Vannak az életben krízisek, amelyek feldolgozásához idő kell és először önmagunkhoz kapcsolódni, szóval ne vedd magadra!)

Hogy kicsit konkrétabb legyek, borzasztó nehéz elfogadnom, hogy bármennyire akarom és minden tőlem telhetőt megteszek, mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném. Főleg, ha a mostani közvélekedés szerint mindent lehet, csak akarni kell. Tehát akkor biztos "nem akarom eléggé" vagy "nem is akarom igazán". Annyira magamévá tettem ezt a felfogást az elmúlt évtizedekben, hogy hiába nyújtana gyógyírt sebzett lelkemre, ha egyszerűen elfogadnám, hogy nincs befolyásom erre, a berögződés nem engedi. Kell a kontroll érzése, mégha ez azt is jelenti, hogy folyamatosan azt érzem, én tehetek róla. És ezzel kézenfogva jön a szégyen is, hisz ha én vagyok a hibás, akkor már nem vagyok tökéletes. Csak ki ne derüljön!

A fenti egyenlet levezetésével láthatjuk, hogy igazuk van végülis, akik az "engedd-el-ne-görcsölj-rá" mantrát nyomják. Kár, hogy nem tűnnek hitelesnek. Mert ez is egy akaratlagos tevékenységet feltételez - akard, hogy ne akard. Mivan???

Nekem meg, ahogy szerintem a legtöbb embernek, nem megy olyan egyszerűen az (ön)elfogadás. Úgyhogy amíg nem lehet receptre felírni a Leszarom© tablettát, addig a fenti imát ragasztom ki a hűtőszekrényre.

Nem is értem miért született ez az embertípus a világra, de igazán kihalhatna, hiszen sok evolúciós előnyét nem látom. Valószínűleg annyira jelentéktelenek az emberiség számára, hogy csak egy-két idióta áll velük szóba - például én. 

Ez az embertípus valahogy abban érzi a létezését, ha provokálhat és megbánthat embereket. Persze, mert semmi egyebet képtelen megvalósítani. Bármiféle értelmes akár baráti, akár romantikus kapcsolatot? Bármilyen konstruktív cselekedetet? Esetleges szakmai sikert? Nem, ezek nem mennek. És mégis kell a visszajelzés, hogy hello létezem. 

Ugyebár prózai avagy igazából nem prózai szakmám nyomán egyébként sem egyszerűen felbaszható személyiségem egy csipetnyi mindfulness meditációval mind azt érte el, hogy a faszságokat leszarom. Nem tud felbaszni, ha egy órával később értél oda a randira, ahogy az sem, ha az exedet te kíséred pinaműtétre. Leszarom, ha nem akarod, hogy ott legyek az apád temetésén, gyűlölöm a temetéseket, a vidéket méginkább. Lehet, hogy unalmas szenvedélytelen fapinának tartasz, de a játszmákat kihagyom, sajnálom.

Persze az, hogy kitörlöd a közös fotóinkat a közös mappából, egy szemöldökfelhúzást eredményez, hiszen bár személyiséged és személyed cseppet sem hiányzik már, volt pár szép közös emlékünk (és méginkább pár fotó, amin kurva jól nézek ki), el akarom rakni a dobozba. Gondolom rosszul esett, hogy normális hangvételben kértelek meg, hogy addig tedd vissza a megosztást, amíg letöltöm a képeket. Semmi dráma, semmi hiszti, semmi érdeklődés.

Abból gondolom, hogy rosszul esett, hogy háthát ez az online világ veszélyes cucc, és hiába nevezed át két perccel utána, megmarad a nyoma annak, hogy közös utolsó hónapunk fotóit egy almappába pakolod és Splitnek nevezed. Azt a hónapot, amikor életedben először mondtad valakinek, hogy szereted, amikor majdnem sikerült egy kis kiprovokálatlan megnyugvást találnod.

Ezzel már végképp nem tudtál felbaszni. Annyira kreatívtalan és mondanivalótlan az egész, hogy a mondataidban végre némi koherenciát felfedezvén csak abban tudok reménykedni, hogy ráraktak valami pszichoaktív gyógyszerre. 

El kell, hogy mondjam, hogy igazából élvezem ezt a provokálhatlanságot. Bár tudom, hogy ez így nektek kontrollvesztett szituáció, de van a gyenge vagy önalázó próbálkozásaitokban valami szórakoztató. Úgy látom, én sem meditáltam ki a geciséget.

Bocs, de ezt most le kellett írnom, bár azóta jobbára elszállt a haragom és a csalódottságom. De mondd, nagyon nehéz lett volna egy nyamvadt „hello”-t odadobni.

Szerintem tudod, miről beszélek. Hogy előző héten az utca két oldalán vártunk a piros lámpánál, majd úgy sétáltál el mellettem a zebrán, mintha vadidegen lennék. Nem tudom, mi fáj jobban, hogy míg én rögtön kiszúrtalak a „tömegben” te nem ismertél fel, vagy az, hogy úgy érzed, jobb úgy tenned, mintha nem ismernéd azt a nőt, akibe egyszer annyira szerelmes voltál, hogy az együtt töltött három évből több, mint 2,5-et együtt is éltél.

Most őszinte leszek. Eddig sem volt kenyerem a mismásolás, de így lassan a krisztusi korba lépve, főleg így az éterben már nem szeretnék senkinek sem hazudni. Se neked, se másoknak és legfőképp nem magamnak.

Sok időbe tellett, míg lezártam magamban a kapcsolatunkat. Nem azért, mert valaha is vissza akartam volna csinálni. Vagy, mert még titokban vonzódnék hozzád, mert, ahogy megkönnyebbülve konstatáltam egy hete, miután magamhoz tértem a sokkból, hogy esélyem sem volt elkapni a tekintetedet, nincs bennem egy szemernyi vágy sem, pedig házasként azért már meg-meglegyintett a kísértés szele. De az elmúlt több, mint tíz évben mindig gondoltam rád, hogy mi lehet veled, hogy alakul az életed. Szerettelek és az életem egy nagyon jelentős szakaszában voltál a legjobb barátom, sok közös élmény köt össze és te voltál életem első szerelme. Nekem az, hogy ez a szerelem nem volt elég, hogy megváltozzunk és megoldjuk a problémákat, óriási csalódás volt. És erre a bánatra talán gyógyírként hatott, hogy őszinte, meleg szeretettel tudtam gondolni rád, mint egy távolba szakadt jó barátra. És vágytam rá, hogy egyszer ismét találkozzunk, váltsunk pár szót, érezzem, hogy rendben vagy, rendben vagyunk.

Ezek szerint nem vagyunk rendben. Hülyének érzem magam, hogy ez fáj. Jelentéktelen lehetek, aki még annyi nyomot sem hagy maga után a világban, hogy a volt szerelme felismerje. És azon töprengek, hogy milyen alávaló dolgot követhettem el, ha mégis felismertél, de úgy döntöttél, jobb egyszerűen más irányba nézni.

Ezek az én érzéseim, az én gondolataim, amelyekkel nekem van dolgom, hogy miért pont ezt váltotta ki belőlem ez a kis intermezzo. És igazából még nagyon haragudni sem tudok rád. De azért baszd meg Lackó, legközelebb köszönhetnél!

A legjobbakat kívánva őszinte híved

A

Több mint 10 év után.

Hagyok időt az információ feldolgozására.

Szóval több, mint tíz évvel gründoltuk az oldalt. De még mindig élünk. Túléltük az első harminc évet, ami időnként, visszatekintve már szinte teljesítménynek tűnik. Érdemes lenne ezt lassan megünnepelni ;-)

Sok minden történt velünk, véglegesen felnőttünk és így vagy úgy, talán mindannyiunkra lecsapott már egy szolidabb életközepi válság. Ami valahol egy vicc, hiszen nem szándékozunk 60 évesen feldobni a pacskert. Szóval legyen inkább életharmadi válság... akkor lehet, hogy nem is annyira gáz?!? Van még dupla ennyi időnk - mármint amennyit eddig éltünk - megtalálni önmagunk és újra visszakormányozni az életünket egy önazonosabb életcél felé. De ha csak azt nézem, mi minden fért az elmúlt tíz évben, akkor még nagyon sok potenciál van a hátalévő, saccra 50+ évbe.

Számomra az egyik legnagyobb kérdés, hogyan lehet összeegyeztetni az önazonosságot a társadalmi elvárásokkal, a konvenciókkal? Kell-e egyáltalán és ha nem kell, azt hogyan kell? Barlangba azért mégsem vonulnék...

A (társadalom)kritikus hozzáállásunk változatlan. Életünk merőben eltér az előző generációkétól. Nincs mintánk, vagy ami van - nekem legalább is - az is szar. Ebben a káoszban kellene boldognak lenni - és önazonosnak.

Engem ez a kínzó kérdés várt a harmincat átlépve. Addig küzdöttem valamiért, amit helyesnek és helyénvalónak éreztem, de talán csak mert azt a példát ismertem. De valójában a saját vágyaim vezéreltek vagy elkúrtam tíz évet az életemből? És ha elkúrtam, ki lehet-e még ebből mászni, mert, ha emlékeztetem magam a fenti matekra, hogy több van előttem, mint mögöttem, akkor nem szeretnék egy középszar helyzetben ragadni, mert nincs bátorságom dobbantani és beismerni, hogy "feleslegesen" feccöltem valamibe ennyi energiát. Egy szerencsejátékos példával élve, lehet, hogy túl sokat dobáltam már a félkarú rablóba és nem merek kiszállni, de még kurva sok zsetonom van - úgyhogy, ha készen vagyok rá, jöhet a blackjack :D

Most Ti jöttök!

ő a 10 évvel későbbi alteregóm, a harmincas évei elején járó, remélhetőleg beszámítható, kiegyensúlyozott, elégedett nőszemély. Kíváncsi lennék, hogy mi a véleménye néhány olyan egyszerű fogalomról, mint pl. "hétköznap", "szabadidő", "család", vagy "célok az életemben". Vajon milyen lépcsőket kell megmásznom ahhoz, hogy Futurella legyek? Vajon elég-e hinni és küzdeni azért, hogy szép életem legyen, vagy a végkifejlet úgyis számtalan véletlen összjátéka lesz csupán? Van-e befolyásunk a jövőnkre, és ha igen, mennyi?

Mit tehetünk azért, hogy sértetlenül áthajózzunk Szkülla (a cinizmus) és Kharübdisz (a kiábrándultság) között? Hogyan őrizhetünk meg egy icipici gyermeki rácsodálkozást a tekintetünkben, amiből hitet és reményet meríthetünk mi, és a szeretteink, munkatársaink is?

Tényleg szívesen meginterjúvolnám ezt a Futurellát!

Szerintem jól csinálják a skizofrének: párhuzamos életeket élnek, így jobb eséllyel találják meg az optimumot. Más kérdés, h mire mennek vele. Én egymás után élek különböző életeket, de ez nem poén.

Most annyira áthatja a világot a bizonytalanság, hogy nem is merünk tervezni.
Mégis, mire építsünk? A Barátság vagy a Testvériség kőolajvezetékre? A NATO nyújtotta biztonságra? Netán bízzunk az európai kultúrhagyományban, jeles munkamorálunkban és az emberek jóindulatában??!
Hol van már az "American Dream"?

Fenntartható fejlődés mindörökké!

...mégis, miről beszélünk?!????

Mutasson nekem valaki EGY biztos pontot, és kap tőlem egy túró rudit.

Több alvás, kevesebb Andaxin. A pszichiáterem is biztosan ezt mondaná.

Sajnos a Valentin-nap annyira kimerített, hogy csak ma tudtam a szoros időbeosztásom mellett időt szakítani a bloggolásra...

Hozzá kell tennem, hogy a mostani bejegyzésem sajnos kevésbé lesz emelkedett és filozófikus, de értsétek meg, ennyi plüss maci meg Szamos szív mellett az ember inkább a testi örömöknek áldoz...(ha tud)

Tehát jöjjön, aminek jönnie kell, próbálkozzunk meg egy újabb link-ajánlóval, mégpedig virtuális nagytestvérünk, a szakitshabirsz.blog.hu-éval és a kedvenc történetemmel, mely bár nem a legdurvább (ez itt a reklám helye-olvasgassátok bátran, minden van ott mi szem-szájnak ingere), de hát furcsa az ízlésem, vagy akár velem is megtörténhetett volna...

"Kedves Szakítósblog!

Én a rövid storykat szeretem, ezért távirati stilusban osztanám meg a napokban történteket, tehát én (lány23), ő(fiú kb. 20), hely egy egyetemi buli. Ő, nevezzük Dánielnek, egyszer csak rámkattan, vad táncolásba kezdünk, gyorsan akarna haladni, én megjegyzem, hogy 'úgy kiszáradtam', veszi a lapot, megyünk inni, leülünk beszélgetni, ekkor tudom meg a nevét, de utána ő az enyémre nem kiváncsi.ok.kérdem hanyad éves-harmad (én már utolsó évét gyűröm az 1etemnek, de erre sem kiváncsi)és előadja, hogy ő már milyen nagyfiú, hogy milyen jó a szigorlati átlaga stb.ok.legyen, ahogy akarja, játszunk akkor.mondom hallottam nehéz nagyon a másod év, sok ábr.geo meg minden.-igen,igen, rászállt a prof is, nehéz az élet.ezalatt ő egy darab kérdést nem tesz fel rólam.ok.összejövünk, nem nagy cucc, szal vissza táncolni, de már nem hagyom, hogy hozzám érjen, nem érti, húzna magához, erre megsimogatom a kis szőke, fürtös fejét és közben mondom neki: ne haragudj rám, tényleg nagyon aranyos vagy és nem akarlak igazán megbántani, de túl fiatal vagy hozzám, te még csak harmad éves vagy, de tudod én most végzek és ne haragudj, de te sajnos nagyon fiatal vagy nekem!"

És egy idevágó idézettel zárnám a jeles ünnepünk alkalmából íródott szösszenetet, jók legyetek!

"Egyszer megjavulok én s jó leszek majd..." (Zámbó Dzsimi)

Mi is az a jövő pontosan és eljutunk-e oda? Alapvető paradoxon ez a kérdés, hiszen a jövőbe nem lehet eljutni sosem. Ugyanis minden időpillanatnak 3 tényezője van, egy múlt, egy jelen és egy jövő. És ők szétválaszthatatlanok, egymástól függőek, és relatívak egy ugyanilyen trióhoz képest. Hacsak nem tudjuk áthidalni egy időgéppel, vagy sima teleportálással ezt a gondot, akkor maradunk együgyüségünkben, azaz mindig a jelenben és mégis használjuk a kifejezést, a jövőt, de mint egy folyamatot ami valahova folyamatosan tart és annyit jelent: majd ami lesz valamikor,majdan. Hisz sajnos az emberek élete rövid, annyira, hogy nem mindig lehetünk részesei még életünkben a jövő felé tartó lépcsőfokok megmászásának.

De vajon mit nevezhetünk lépcsőfoknak? Vagy mi az a döntés ami visszataszít egy lépcsőfordulónyival?? És persze léteznek olyan "találmányok" , melyek csak a lépcsőfokon való álldogálást édesítik meg, hiszen várni unalmas...

Pár órával 2009 előtt , szóval még idén szerettem volna megosztani egy kiállítás látogatása alkalmával szült ötletet veletek, ami egyaránt morbid és vicces, és édesíti azt a bizonyos várakozást :)

Ugyanis a bodies kiállításra látogattam el, ahol képzeljétek a kiállítás végén volt egy kis doboz, amiben voltak cetlik és a tetején nagy betűkkel : DONATION ...azaz adomány.(a többi már csak fikció..) 

Kedves látogató!

Ha önnek tetszett a kiállítás és úgy gondolja, hogy ugyanitt szeretné viszont látni testét, persze már csak a lelkével, megteheti.  Mennyivel jobb felajánlani a testét az orvostudomány számára, mint hogy pondrók martaléka legyen és egy méregdrága koporsóban nyugodjon! Ezzel még pénzt is spórol, csak küldje el nevét és címét és postázzuk a szerződést! Amennyiben életbe lép az, esetleges halála után a testét felhasználjuk, preparáljuk és a kiállítás végén leírt szilikon eljárással tartósítjuk. Így teste örökké köztünk marad, nem rothad, nem büdös, a szabad levegőn lehet! És nemes célokat szolgál majd vele, hiszen esetleges rákos tüdején, megnagyobbodott máján lehet szemléltetni, miért káros a dohányzás és az alkohol. Persze mi ebből rengeteg pénzt kaszálunk, hiszen májustól december végéig nyitva levő kiállításunk napi átlagos 2000 résztvevövel, átlagos 2500ft os belépővel, kiszámolhatja, hogy mennyire is megéri nekünk a prevenció. Előre is köszönjük önzetlenségét.

Üdvözelettel:

A Bodies-team

Ha mindez nem volt elég, továbbmegyek, ha már annyian fognak jelentkezni a DONATIONRA, lassan telített lesz a piac és már csak pénzért fogják megcsinálni, persze kisvállalkozók először, majd multicégek. Az üvegkockába gravírozott családi képek lekerülnek a polcokról, a GRAVÍR-EXPRESSZ legnagyobb eltiprója ez lesz. Azaz te fizetsz azért, hogy tartósítsanak. Mi lesz, ha majd a nagyi májvérellátását töltetjük ki gyantával és állítjuk ki a nappaliban, vagy a papi testét töltetjük fel szilikonnal miközben golfozik, hiszen az volt a kedvenc hobbija, és amugyis a nagyinak úgy hiányzik, legalább hadd láthassa. Talán magazinokból lehet kiválasztani a formát? Melyik helyzetben maradjon örökre a teste, illetve mennyire engedjük külső matériáját levetni az illetőnek és mennyire engedünk belelátni a valódi 3D-be? Sőt biztos lesz olyan, aki várja majd, hogy hátha visszatalál a testbe,a lélek, mint az a középkorú enyhén illuminált állapotban lévő férfi, aki miközben beleharapott a szilikonos májba azon a fogdosós asztalon, feltette a mélyre ható kérdését: hö, szerinted ez kannibalizmusnak minősül,hö??? 

És azzal mi lesz, hogy porból lettünk és porrá leszünk? Porból lettünk és műanyaggá leszünk->  a plasztik-világ új jelmondata :P:P:P:P:P:P:P (pusztuljon az Anyaföld!!!)

Csóóóóóóóóóóóóók 

Sajnos vannak, akiket elfut a pulykaméreg egy ártatlan link-ajánlótól is, az embernek még szólnia sem kell...telepatikus úton IS gecivagyok...ez ám a megtisztelő cím:)

Csak csendben jegyezném meg, mert mint tudjuk fogadatlan, sőt mi több kultúrálatlan és rosszindulatú embereknek, főleg prokátoroknak ajtó mögött a helyük, de van némi igazság abban is, hogy a nyilvános bloggolásnak meg van az a veszélye/bája, hogy mások, sőt, mi több idegenek is elolvassák...és akár véleményt is alkotnak róla...

Kedves Nyuszli! Válaszolva kérdésedre, hogy "gecivagy-e" és miért került a blogod szerény linkeink közé, egyszerűen a magyarázat annyi, hogy "A történelem zabigyerekei vagyunk...Mi fogyasztók vagyunk, az életszínvonal-megszállottság melléktermékei...Mi izgat minket? A színes magazinok, televízió, az 500 csatorna, egy név az alsógatyánkon, viagra, hajnövesztő, műolaj." Na meg a Vacsoracsata, melynek kicsinyített mása a ti gasztroblogotokban olvasható és emberközelibb és szórakoztatóbb mint az eredeti.

Ennyi.A kesztyűt nem kellett volna felvenni, mert senki sem dobta eléd, ha érted mire gondolok.De felvetted és ütöttél, azért mert azt hitted csúnyán néznek rád, egyetlen szó elhangzása nélkül...

"Apu ökölbe szoruló keze vagyok..."

KULTÚRA.

Na de hol van még a várva várt béke meg szeretet, vagyis a Karácsony a kis kövér puttókkal és meghitten tömény mézeskalács-illattal meg az majdnem elvérző, fenyőfát talpba faragó apukákkal és a bejglit legszívesebben falhozbaszó, idegösszeomlásszéli anyukákkal??? Addig még van jópár dolgos nap meg bevásárlóközpontban a plázamacskákat felöklelő ajándékvadászó túra, hogy aztán 24-én este őszinte mosollyal énekelhessük a Jingle Bells-t vagy az O Tannenbaumot.

Tehát sok idő van még a várva várt Xmasig, mi addig is szórakoztatjuk magunkat és a kedves érdeklődőket, ha szabad...a link-ajánlót meg eltávolítjuk, bár azt hiszem a rajongótáborunk továbbra is megmarad.

További kellemes szerdát!

Sikerült megelőznöd a híredet, ugyanis még eddig nem készült bejegyzés az oldaladról..

(A nyereményed egy Knorr rafinéria zöldséges rizottóhoz!! Hova postázhatom????? )

Egyébként azzal, hogy vállaltad a blog-írást és a véleményedet, azzal a Rólad való vélemény alkotást is vállalnod kellett!! Ezért ne csodálkozz ezen, inkább örülj annak, hogy foglalkoznak Veled az emberek XD !!!

Lényegében ez volt a célod, vagy nem?

Köszöntő I.

Sok szeretettel köszöntelek Téged drága blog-olvasó! Márcsak azért is, mert remélhetőleg akkor minimum ezt a bejegyzést el fogod olvasni. 

Elsőként szeretném közölni, hogy mennyire szánalmas az, hogy blogokat olvasgatsz kedves blog-olvasó ahelyett, hogy kimennél a természetbe a szeretteiddel és örömködnél annak hogy élsz. Bár végülis miért is mennél oda, ha ugye ott nincs semmi történés. Többek között nem tudhatod ott meg hogy Gizi a keddi blogjában épp mi miatt szeretne öngyi lenni vagy azt sem tudhatod meg, hogy Terike melyik új sorozatfőszereplőbe lett fülig szerelmes. Szóval itt az első köszöntőnél ajánlom azt Neked kedves blog-olvasó, hogy szépen hagyd abba a görnyedést a laptopod felett és menj el ortopédushoz, aztán szépen szeresd a családod és aki melletted van, mert biztosíthatlak arról , hogy ezen a blogon se fogsz tudni olyan bejegyzést olvasni ami után többre tarthatod majd magad. Márcsak a nevéből adódóan is.

Köszöntő II.

Sok szerettetel köszöntelek Téged drága blog-olvasó, aki kíváncsi vagy mégis :)

És hogy miről is szól ez a blog? Találkozásokról, ismeretségekről, amik annyira mélyen nem érintettek meg minket, blog-írókat. De leginkább arról, hogy egymást szórakoztassuk!!