Bocs, de ezt most le kellett írnom, bár azóta jobbára elszállt a haragom és a csalódottságom. De mondd, nagyon nehéz lett volna egy nyamvadt „hello”-t odadobni.

Szerintem tudod, miről beszélek. Hogy előző héten az utca két oldalán vártunk a piros lámpánál, majd úgy sétáltál el mellettem a zebrán, mintha vadidegen lennék. Nem tudom, mi fáj jobban, hogy míg én rögtön kiszúrtalak a „tömegben” te nem ismertél fel, vagy az, hogy úgy érzed, jobb úgy tenned, mintha nem ismernéd azt a nőt, akibe egyszer annyira szerelmes voltál, hogy az együtt töltött három évből több, mint 2,5-et együtt is éltél.

Most őszinte leszek. Eddig sem volt kenyerem a mismásolás, de így lassan a krisztusi korba lépve, főleg így az éterben már nem szeretnék senkinek sem hazudni. Se neked, se másoknak és legfőképp nem magamnak.

Sok időbe tellett, míg lezártam magamban a kapcsolatunkat. Nem azért, mert valaha is vissza akartam volna csinálni. Vagy, mert még titokban vonzódnék hozzád, mert, ahogy megkönnyebbülve konstatáltam egy hete, miután magamhoz tértem a sokkból, hogy esélyem sem volt elkapni a tekintetedet, nincs bennem egy szemernyi vágy sem, pedig házasként azért már meg-meglegyintett a kísértés szele. De az elmúlt több, mint tíz évben mindig gondoltam rád, hogy mi lehet veled, hogy alakul az életed. Szerettelek és az életem egy nagyon jelentős szakaszában voltál a legjobb barátom, sok közös élmény köt össze és te voltál életem első szerelme. Nekem az, hogy ez a szerelem nem volt elég, hogy megváltozzunk és megoldjuk a problémákat, óriási csalódás volt. És erre a bánatra talán gyógyírként hatott, hogy őszinte, meleg szeretettel tudtam gondolni rád, mint egy távolba szakadt jó barátra. És vágytam rá, hogy egyszer ismét találkozzunk, váltsunk pár szót, érezzem, hogy rendben vagy, rendben vagyunk.

Ezek szerint nem vagyunk rendben. Hülyének érzem magam, hogy ez fáj. Jelentéktelen lehetek, aki még annyi nyomot sem hagy maga után a világban, hogy a volt szerelme felismerje. És azon töprengek, hogy milyen alávaló dolgot követhettem el, ha mégis felismertél, de úgy döntöttél, jobb egyszerűen más irányba nézni.

Ezek az én érzéseim, az én gondolataim, amelyekkel nekem van dolgom, hogy miért pont ezt váltotta ki belőlem ez a kis intermezzo. És igazából még nagyon haragudni sem tudok rád. De azért baszd meg Lackó, legközelebb köszönhetnél!

A legjobbakat kívánva őszinte híved

A